
David Dimbleby: A szabadpiac öröknek tűnt, de Trump mindent megváltoztatott
Az 1974-es évre világosan emlékszem. Az infláció folyamatosan emelkedett, és a kormány a szakszervezetekkel vívott harcban állt a munkavállalói bérek felett. A kormány látszólag tehetetlen volt: ha szembeszállt volna a bányászokkal, a sztrájkok leállíthatták volna az energiaszolgáltatást, de ha engedett volna és többet fizetett volna nekik, az infláció az egekbe szökött volna. Ekkor váratlanul beköszöntött a globális olajválság, amely káoszba taszította az olyan gazdaságokat, mint például az Egyesült Királyságé. A kormány háromnapos munkahétet vezetett be, és a villanyszünetek mindennaposakká váltak, hirtelen és figyelmeztetés nélkül merültünk el a sötétségben. Úgy tűnt, a kormány egyszerűen elvárta, hogy az emberek megbirkózzanak ezzel a helyzettel. Ebben az évben kezdtem el a BBC Panorama című aktuális eseményekkel foglalkozó műsorának vezetését is. Rengeteg időt töltöttünk ezeknek a kérdéseknek a megvitatásával. Az emberek mindenféle ötlettel érkeztek, hogy mit kellene tenni. Akadt olyan javaslat is, hogy a szakszervezetek ellenőrzésének visszaszerzéséhez katonai hatalomátvételre lenne szükség – egy puccsra. Volt egy másik ötlet is, amelyet Keith Joseph, egy konzervatív politikus javasolt, és amely teljesen radikális volt – annyira eltávolodott a mainstreamtől, hogy a Panorama forgatása közben Joseph a produkciós csapathoz fordult, és fáradtan kérdezte, hogy értik-e, miről beszél.
Ez az ötlet a szabadpiac volt. Ez annyit jelentett, hogy Nagy-Britannia eltávolodik a második világháború utáni konszenzustól, amely szerint a kormánynak ellenőriznie kellene a gazdaságot, és ehelyett, ha szabadon hagynák a piacokat, azok nagyobb jólétet és biztonságot hoznának az országnak. Ha 2025-ben ez az ötlet nem tűnik radikálisnak, éppen ez a lényeg. Amit az Egyesült Királyságban a 1980-as években Margaret Thatcher kormánya alatt láttunk, az a szabadpiac gyors átmenete volt egy radikális ötletből az új valóságba. Hamarosan sokan úgy vélték, hogy ez a rendszer örökké tartani fog. Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, aki milliárdos üzletemberként nyilvánvalóan jól teljesített a kapitalizmusban, hirtelen, részben éppen miatta a szabadpiac rendszere soha nem látott támadásoknak van kitéve. Lehet, hogy túléli a viharokat, de mások azt kérdezik: vajon a szabadpiac rendszere végzetesen hibás és elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve?
Thatcher 1983-as általános választási győzelme után tett lépései most már annyira nyilvánvalónak tűnnek, hogy a magáncégek kulcsszerepet játszanak a víz, az áram, a gáz, a vasutak, a kikötők és a fuvarozás biztosításában. De akkoriban kevesen hitték, hogy lehetséges, amit ő tett – úgy tűnt, ez egy fantasztikus világ, teljesen eltérve attól, ahogyan a háború után a dolgokat intézték. Én hat éves voltam, amikor a háború véget ért. Rendelkezésre álltak jegyek, amelyek lehetővé tették számunkra, hogy húst, ruhát, vagy akár édességet vásároljunk. De ezekből a nehéz idők után, a győzelem nyomán egy új társadalmi vízió bontakozott ki Nagy-Britanniában. Clement Attlee 1945 júliusi földcsuszamlásszerű választási győzelme után először a brit politikai történelemben egy többség szavazott egy olyan pártra, amely nyilvánvalóan a szocializmusra volt elkötelezett. De több mint ez, egy új konszenzus alakult ki arról, hogy az ország hogyan működjön, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt vezetői hasonló nézeteket vallottak.
Mindezek mellett nem mindenki fogadta el ezt a konszenzust. Antony Fisher, aki csirke tenyésztő volt, felháborodott azon, amit az Tojásmarketing Tanács beavatkozásának nevezett. Ő alapította meg a Közgazdasági Intézetet, amely inspirálta Keith Josephot, aki viszont eljutott Thatcherhez. Az a tény, hogy a szabadpiac elleni támadás részben egy republikánus amerikai elnöktől érkezik, még ironikusabb, figyelembe véve, mennyire népszerűek voltak Thatcher reformjai az amerikai jobboldalon. Thatcher és Ronald Reagan elnök hasonló világnézettel rendelkeztek, és Trump is kifejezte csodálatát irántuk, bár megjegyezte, hogy nem értett egyet Reagan egyes kereskedelmi politikáival.
Thatcher meg volt győződve arról, hogy az ország sokkal jobban járna, ha a gáz, a víz és az áram kikerülne az állam kezéből, és a szabad piacon lenne értékesítve. A Thatcher-kormány nagy ötlete az volt, hogy nem csupán az állami szolgáltatások részvényeit adják el nagyvállalatoknak vagy befektetőknek, hanem a brit embereknek is. 1984 decemberében a British Telecom (BT) részvényei árverésre kerültek. Másnap a számok megdöbbentőek voltak: több mint kétmillió brit állampolgár lett BT részvényes. Thatcher kezdte felismerni, hogy ezeknek a cégeknek az eladása nem csupán az állami kontroll láncainak megtöréséről szólt. Valami nagyobbra is lehetőséget nyújtott – minden brit polgárt kapitalistává tenni, ezzel népszerűvé téve a kapitalizmust. Az 1980-as évek végére Nagy-Britanniában a változás mértéke megdöbbentő volt. 60 milliárd fontot gyűjtöttek össze állami cégek eladásával. Akár 15 millió brit állampolgár lett részvényes. Nagy-Britannia a szabadpiac irányába mozdult el. Ez nem csupán gazdasági elmozdulás volt, hanem egy kulturális forradalom is. A pénz, a kormány és önmagunkkal való kapcsolatunk újradefiniálása.
Thatcher privatizációja esélyt adott a hétköznapi embereknek, hogy részvényeket vásároljanak, míg a pénzügyi szolgáltatások szektorának 1986-os reformja, amelyet Nagy Durranás néven ismerünk, lehetőséget adott az embereknek arra is, hogy ezeket eladják, és munkát találjanak a korábban zárt világban, a Cityben. Sok baloldali számára ezeknek a reformoknak az elve önmagában is kifogásolható volt. A szabadpiac elleni támadás a jobboldalon nem a reformok elveiről, hanem a következményeiről szól. Thatcher gondolkodásának középpontjában az a meggyőződés állt, hogy a szabadpiaci kapitalizmus csak akkor működhet, ha sokan közvetlen érdekeltek benne. És a korábban állami kézben lévő közszolgáltatások részvényesi tulajdonlásával sokan valóban érdekeltek voltak.
De nem sokáig, és a figyelmeztetések hangja egyre hangosabbá vált. James Goldsmith üzletember

